A járdaszegélyen

Valahol a távolban egy mentőautó szirénája, eltávolodik, majd közelít. A piros lámpánál fékcsikorgások, megállások és elindulások szabályosan váltakozó hangjai ugyanúgy jelzik az idő múlását, mint a Szent István bazilika ércesen messze hangzó harangjai.

A boltok felett lakásokat zsúfoltak össze, mind megannyi börtöncella, és ahol mindenki magának él. Névtelenül. Elrejt a külvilág elől gazdagokat, szegényeket, boldogokat, boldogtalanokat. Megannyi reménykedés és kiábrándultság a szobák rejtekén. Az egyik szomszéd nem tudja a másikról mi is történik vele. A magányos lelkek hiába várják, hogy egy baráti szív meglátogassa vagy csak néha telefonon felhívja őket. És marad a tévé zárkózott törődött magánya.

A járdán hirtelen egy idős nénire lettem figyelmes, aki sorra, módszeresen a szeméttartályok „kincses tarisznyáját” guberálta át. Gondolom a koldulás már értelmetlennek tűnt számára, úgysem adakozik itt senki – és bizony rá sem hederített a mobiltelefonos nép; vagy csak egyszerűen szégyellt kéregetni. Talán a lakását ravaszsággal elcsalták tőle, vagy a gyermekei egyszerűen kidobták az utcára.

Aztán egyszer csak talált egy darabka kenyeret, és azt rögtön majszolni kezdte leülve a járdaszegélyre a parkoló autók közé. Észrevette-e valaki? Rést ütött-e a látvány a gyalogosok szívének falán? Bár a látóidegek érzékelik az idős nénit, de fáradtan lehunyják szemeiket, ez nem az én ügyem, lehet, morfondíroznak, az államé, valaki másé, a karitatív szervezetekké, mit tudom én, nem én miattam került ilyen helyzetbe, engem is sújt a gazdasági világválság – és közömbösen elsietnek mellette, vissza se nézve.

Nem azt mondom, hogy az utcán, aluljárókban meglátott minden kolduson vagy hajléktanon segítsünk: ez úgysem sikerülne nekünk. De látó szemmel széjjel néztünk-e már, hogy közvetlen környezetünkben él-e olyan ember, aki nélkülöz és szenved?! Testi-lelki értelemben. Ezt mondja az Írás: „Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik” (Péld 11,24).

Még ha csak szerény eszközökkel is rendelkezünk korunk nyomorúságai közepette, cselekednünk kell! Azonnal. Tevékeny szeretettel. Én is vallom, hogy a szeretet az élet energiaforrása. És ebben a Forrásban szabadító erők munkálkodnak. A szabadító erőkben pediglen örök isteni értékek vannak. Az emberi szív önmagában semmit sem tud létrehozni, hanem maga is abból nyer tápot és oxigént, amit az egyik oldalon felvesz, a másik oldalon pedig továbbad. Folyamatosan. Nem pihenve. Ilyen a hívő ember élete is. Ha „szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok” zengi az Apostol a Korinthusi levél himnuszában. Tudom-e Istent arra kérni, adjon nekem, hogy én is adni tudjak? S azt se feledjük: a szívizom nagy erőkifejtésre képes, és nem fárad el soha.

Lassan leszokunk a szeretetről, az önzetlenségről, egymástól eltávolodunk, azért mert az Úr törvényei szerint élünk. Pedig ma is cselekedve szerető szívek után sóvárog a világ. Akik többet látnak, mint a körülöttük nyüzsgő forgatagot, a felszíni hullámzást. Akik észreveszik és meghallják a nyomorúság szorításában élő elkínzott lelkek jajszavát. Ma még jelen van Káin husángja, a téboly vérszivattyúja. És hihetetlenül sok könny csorog végig az arcok árkaiban, ezer és ezer vérző seb kiált kötözés után, sokasodnak a füstölgő romok, földjeinken tövis és bogáncs terem, családokon belül rombol a harag és a viszály…

Albert Schweitzer írta ezeket a gondolatokat: „Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hoznia föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladatok megoldására képes embereket”… Segítsünk önzetlenül egymáson! Árasszuk szerte a nagyvilágban a krisztusi szeretet fényeit, hogy a kallódó szívek egymásra találhassanak!