Hegyi András: Elfeledett vagy eltorzult eszkhaton

Hegyi András, 2013. január 6. vasárnap

A történelem végnapjairól szóló keresztyén tanítás klasszikus elnevezése az eszkhatológia. A görög szóban: eszkatosz = magyarul: legvégső, utolsó, legkésőbbi, legszélső – (Jn 6,39; Jel 1,17)1 benne foglaltatik az idő-tér végességének, de azok minőségi értékelésének a jelentése egyaránt. Az eszkhatosz szótári jelentése egyben = a legfelsőbb, legalsóbb, legnyomorultabb, illetve leginkább fölötte van valaminek2.

Amikor tehát ez a szakkifejezéssé váló szó a végre utal, annak mindkét dimenzióját magába foglalhatja. A negatív véget ugyanúgy, mint a pozitívat. Az eszkhatosz használatos jelzős szerkezetben is: utolsó napok (2Pt 3,3; Júd 18). Ez a formula az ószövetségi ama nap (Jóel 2,1–3 – vö. Mt 24,38) újszövetségi megfelelője.

Vagy Dániel próféta hagyományát követi: 12,9 végső idők, pontosabban: egyszerűen csak valamire alkalmas idő, de például a halál napja is, tudnillik az sem egy tévedésből, váratlanul vagy véletlenül becsúszó időpont, hanem egy (Isten által) arra alkalmasnak ítélt nap. A mellette található héber szó a vég, romlás, de egy meghatározott időpontot is jelent. Amikor az eszkhatológia fogalma előkerül a Bibliában, mindig egy az Isten által kilátásba helyezett és általa meghatározott végső időt, illetve kijelölt napot vagy korszakot jelent. A témával kapcsolatosan az Újszövetség más szavakat is használ.

A parúzia = megérkezés, visszatérés, jelenlét: a Krisztusnak a végítéletre való visszajövetelét jelenti (pl. Mt 24,3-ban). 1Jn 4,17 ítélet napjának nevezi. Nevezi üdvösség napjának is (2Kor 6,2). Nyilván az egyik kifejezés az igazságszolgáltatásra, a másik a megjutalmazásra teszi a hangsúlyt. A „világ vége”, ahogyan általában az emberek mondják, a Bibliában úgy jelenik meg, mint utolsó ítélet, az azt követő örök boldog élet Krisztussal, illetve elvettetés, örök kárhozat. A bibliai eszkhatológia nem valami fatalista végzetről beszél, mintha a történelem egy mechanikusan beprogramozott ügy lenne, ami fölött ember úgysem rendelkezik, tehát bele kell törődnie. Arról ad hírt, hogy ami Isten tervében ugyan a legutolsó, legtávolabb esik időben a földi történelmet illetően, de egyben a legmagasabb, legtökéletesebb, legmagasztosabb jutalmazás az emberiség egyik része számára az életük vagy az emberi történelem végén – illetve a másik oldalon lévők számára olyan nap, ami után az elrontott dolgok helyrehozatalára már nincs több idő, sem lehetőség. Az eszkhatológia ebben az értelemben annak a leírása, mi fog történni Isten akarata szerint a legutolsó napokban.3

a) Az eszkhatológia keresztyén futurológia?

Az eszkhatonnak, vagyis a Mindenható Isten végidőkre irányuló kinyilatkoztatásának ma úgy kell a jövő dimenziójává válnia, hogy eközben nem veszíti el a jelen felelősségteljes vállalását (Jel 1,17). Mert a 20. század történelmi katasztrófái, a jelen gazdasági és világpolitikai átrendeződése, valamint annak lehetősége, hogy az emberiség megsemmisítheti önmagát például egy atomháborúval, szinte szenvedélyes érdeklődést váltottak ki a jövő irányába. A futurológia, vagyis az emberiség jövőjének kutatása akár a népesség számának alakulását, akár gazdasági trendek várható változását, akár a technológiai, hadiipari fejlődést, vagy politikai átrendeződést szeretne prognosztizálni, egy dologra nincs tekintettel, ami pedig a jövő szempontjából a legfontosabb: Isten történelmet alakító és azt beteljesítő tervére. Arra az abszolút hatalomra, amely minden előrejelzést felülírhat, minden hamis váradalmat helyesbíthet, minden reménytelennek ítélt helyzetből találhat kiutat.

Az eszkhatológia mint teológiai diszciplína viszont pontosan a kinyilatkoztatás alapján próbálja megérteni és megragadni a jövőt. Noha Isten a történelem menetébe többször is dokumentált és ellenőrizhető módon avatkozott bele (lásd Izrael fogságba vitele és szabadulása, a Messiás ígérete és születése valamint kereszthalála, sőt újabb időkben Izrael egybegyűjtése), a jelenben zajló események irányai szintén a kinyilatkoztatás próféciáinak beteljesedése irányába mutatnak. Mégis a jövő kalkulációiból Isten a maga személyében éppúgy hiányzik, mint azok a kilátásba helyezett és bekövetkezendő események, amelyeket mi emberek a teológiának éppen az eszkhatológiával foglalkozó fejezeteiből ismerhetnénk meg. A keresztyének azonban amikor az eljövendő világról gondolkodnak, nem hagyják szükségszerűen figyelmen kívül a világtörténelemben végbemenő gazdasági, politikai folyamatokat sem. Sőt nagyon is élénken és felelősséggel próbálnak reagálni azokra. De mindig szem előtt tartva azt, hogy Isten elmondott annyit a jövőről, amennyit elégséges, ugyanakkor fontos tudnunk.

b) A jövő: keresztyén reménység, de egyben a világ reménysége is

Bizonyos szempontból a keresztyéneknek a jövőhöz és benne elsősorban az örökkévalósághoz való viszonya határozza meg legalábbis spirituális, de erkölcsi minőségüket is. Azért csak bizonyos szempontból, mert ha a mennyei haza vonzása vagy éppen a földi életre gyakorolt (fegyelmező) hatása alábbhagy, még a keresztyén egyházak jelentős társadalmi befolyással rendelkezhetnek: lásd a keresztyén középkort, és ma is szignifikáns szociális tevékenységük lehet az örök élet reménysége nélkül, vagy a kultúrára gyakorolt, azt megnemesítő hatásuk meghaladhatja létszámukból fakadó lehetőségeiket. Ezek is értékmérők, méghozzá nem elhanyagolható értékmérők. Sőt nem is állnak szemben a keresztyének eszkhatológiai váradalmaival. De ettől mégis függetlenné válhatnak, és ekkor már az e világi attitűd felülemelkedhet a menny szempontján. Ha soha nem lett volna a keresztyének között, aki „szolgálatával” társadalmi pozíció tekintetében karriert kívánt volna építeni, vagy nem jellemezte volna olykor az egész egyházat a világi javak birtoklásának vágya és ténye, bizonyára nem kellene szembenéznünk ezzel a kellemetlen igazsággal. Gyarlóságokkal terhes emberi természetünkből következik, hogy a mennyei haza képe erőteljesebben jelenik meg a megpróbáltatások és nyomorúságok idején. A határesetek közelében: például halálos betegség vagy annak vélelme, háborús fenyegetettség, üldözés, bebörtönzés, bármilyen hátratétel idején. Mindezek közelebb hozzák, méghozzá egzisztenciális értelemben az örök élet reménységét. A kiszolgáltatottság fogékonyabbá teszi az embert a maga lehetőségeinek, sőt léte határainak tudomásulvételére, és egyben aktualizálják a transzcendens erők segítségül hívását, hiszen ilyenkor a földi lehetőségek és erőforrások kimerülni vagy cserbenhagyni látszanak. A Szentírás tanítása azonban az eljövendő világról, az örök életről, méghozzá a maga kettős értelmében: örök kárhozatról és Isten közelében az örök boldogságról mint realitásról szól. Ez kinyilatkoztatás, amelynek igazsága nem függ az ember pillanatnyi szituációjától, hanem ugyanolyan konzekvens, mint az üdvtörténelem történeti kibontakozásáról vagy annak etikai konzekvenciáiról szóló üzenet. Akkor is realitás, ha az eljövendő világról szóló kinyilatkoztatás visszafogott, nem számol az emberi kíváncsisággal. Méghozzá súlyponti üzenet, és a Bibliában nem valamiféle marginális kérdés. A kijelentést és az üdvösséget nem lehet szétválasztani. A kijelentés és az üdvösség története ugyanaz.4

2. A leggyakoribb keresztyén tévedések az eszkhatológiával kapcsolatosan

a) Mintha már most az örökkévalóságban élnénk

Ez az újhullámos karizmatikus keresztyének kísértése. Nem nagyon hajlandók a nehézségekkel mint az élethez tartozó – és Isten akarata szerint szükséges – realitásokkal szembenézni. Krisztus kereszthalálát, a bűnből való szabadulást és a megváltást úgy értelmezik, hogy az már itt és most győzelmet aratott a szegénység, a betegség, a kudarcok „démona” fölött. „A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” E versekben, vagyis a Róm 6,2-ben Pál apostol idézi Ézs 49,8-at. A fogságban élő népet döntésre hívja, hazatérésre szólítja fel. Azt mondja nekik, hogy ezt a döntést nem szabad halogatni.

De nem azt mondja sem Ézsaiás, sem Pál, hogy egy olyan világban élünk, ahol már semmi problémánk nincs. A döntés ideje van itt, nem a beteljesedésé. Isten „mindent Krisztus uralma alá vetett, most ugyan még nem látjuk, hogy minden uralma alatt áll” (Zsid 2,8b). Isten részéről tehát az elhatározás megtörtént, annak kimenetele sem bizonytalan, de a világ nem úgy néz ki, hogy ez a döntés már végre lett volna hajtva. Bizonyos a Krisztus győzelme, de még várni kell a gonosz erők végleges eltávolítására. „Titeket pedig Isten hatalma őriz az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie (üldözés), egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely értékesebb a veszendő, de tűzben megpróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre.” (1Pt 1,5–7) Itt is megtaláljuk az egyensúlyt az Isten által kilátásba helyezett boldog jövő bizonyossága és a még kellemetlenségeket tartogató, de Isten tervében jelentőséggel bíró jelen között.

Ahogyan kísértést jelenthet a csüggedés, a reményvesztés, az apátia, a depresszió, úgy kísértést jelenthet az a hurráoptimizmus is, amelyik rózsaszínűre akarja festeni a keresztutat. Amelyik úgy viselkedik, mintha máris a mennyben lakoznánk. Nem biztos, hogy ez – a kizárólagosan az élet pozitív dolgaira koncentráló kegyesség – a tanítás vagy a hitbeli állásfoglalás szintjén jelentkezik. Legalábbis ami az eszkhatológiai váradalmakat illeti. Mint a posztmodern gondolkodáshoz a keresztyének közül legközelebb állóknak – a karizmatikusoknak – a lebegtetés vagy a képlékeny fogalmak használata egyébként is kísértést jelent. Ez az úgynevezett „siker”-gyülekezetek kísértése. Miért kellene a mennyei haza után epekedni, ha már itt e földön a gazdagság, egészség, megbecsülés, gondtalan élet az osztályrésze a hívőnek?

b) Mintha az ítéletre készülve nem lenne semmi gond

Az Úr Jézus második eljövetelét követi a világ ítélete. Az ez után következő új világ nem az emberi váradalmak, még csak nem is a kegyes váradalmak beteljesedése lesz. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy az ítéletet megkerülve, megúszva vagy a dies irae komolyságát bagatellizálva mintegy kedvezményezettként bárki besétálhatna a mennyországba. Hiszen Krisztus keresztáldozata már itt e földi életben is „levette róla az átkot”. Aminek „bizonyítéka”, hogy „nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket” (Zsolt 73,5).

Ez ma ugyanúgy ahhoz vezet, hogy a „kevélység nyakláncát hordják, jómódjukban kérkedve néznek szét” (uo. 6., 7. v.). Ha az Úr Jézusnak a végidőkről szóló ugyan szűkszavú, de annál megszívlelendőbb tanítására figyelünk, előttünk állnak az úgynevezett válságpéldázatok. A gonosz szőlőmunkásokról, akik Istent kihagyva kisajátíthatónak képzelik Isten országát, birtokon belülinek hiszik magukat, épp ezért buknak el (Mt 21,33–46). A királyi menyegzőről, akik felemás módon fogadják az Isten országába történt meghívást, addig hiszik, míg komolyra nem fordul a dolog, áldozatot nem kell hozni érte, és pont emiatt maradnak ki belőle (Mt 22,1–14). Az utolsó ítéletről szóló példázatban a földi életben végbevihető jótetteknek nem csupán a ténye, hanem az indítéka is sorsmeghatározóként jelenik meg, méghozzá az örök sors értelmében (Mt 25,31–46). A talentumokról szóló példázatban az élet tényleges értékének az Isten által történő megméréséről van szó (Mt 25,14–30). A tíz szűzről szóló példázatban a felkészültségről, illetve készületlenségről szól az Úr Jézus (Mt 25,1–13). Mindenütt előkerül a vigyázásra intés, a megmérettetés, sőt a bukás lehetősége, ennek kockázata is. Még akkor nem is beszéltünk a Mt 24. fejezetében és paralel helyein található eszkhatológikus figyelmeztetésekről, az utolsó idők jeleiről, a megtévesztés lelkéről, amelyik alattomos, agresszív és eredményes. A Jelenések könyvének a történelem végső kibontakozásáról szóló próféciái sem adnak alapot hamis biztonságtudat táplálására. Amikor a végidőkre gondolunk, nem lehet bennünk semmiféle könnyedség vagy könnyelműség. Legalábbis nem ajánlatos a Szentírás tanítása szerint.

c) Elalszik az örök élet reménysége?

Az apostoloknak és a puritánoknak az örök élet reménysége élő és mindennapjaikat meghatározó valóság volt. Ha ma kialszik ez a remény, szinte mindegy, hogy mi miatt alszik ki. A régieknek sok vágyakozó énekük szólt a mennyei hazáról. Ezek közül egyiknek a hívőt ízig-vérig megmozgató néhány sora így hangzik: Az én hazám nem itt lenn van, felfelé vágyik szívem Szerafimok otthonába, otthonába, ott, hol fájdalom nincsen Ott van béke, szent nyugalom, mely itt nem található Ott lesz örök vasárnapom, örök, szent s boldogító.5 Az ének szövege számunkra kissé régies. De vajon megvan-e még ez a magas hőfokú vágyakozás bennünk az Isten által elkészített mennyei haza felé? Hiszen akár akarjuk, akár nem, akár számolunk vele, akár nem, a földi életünk eltelik, és ami utána következik, az az örök. Az időről mint fogalomról nem sokat tudunk, de azt igen, hogy visszafelé nem fordítható. És bármennyit remélünk belőle, egyszer csak a végére érünk. Az Úr Jézus a négyféle talajról szóló példázatában a tövises talajt a földi gondok és hiú vágyak kísértéseként jellemezte, amelyek elaltatják az Isten iránti engedelmességet, mint ami a negyedik talaj értelmében jó termést hozhatna (Mt 13. fejezet). Mindennapi gondok, amelyeket senki sem keres, de mégis vannak, és a felfokozott pláza-őrület mint idő- és pénzigényes sodródás a világias értékek felé.

d) Eljelentéktelenedik vagy eltorzul az eszkhatológia

Az eszkhatológiai váradalom meggyengülése leggyakrabban kétirányú támadás következtében szokott bekövetkezni. Az egyik a liberális teológiai irányzat felől érkezik. Mivel az eljövendő világ nem ragadható meg a racionalitás eszközeivel, másodlagossá válik. Erre a vonulatra nem a tagadás a legjellemzőbb, hanem a Krisztus-várás hangsúlytalanná válása. Az eszkhatológia marginalizálódása összefügg a jóléti társadalmak keresztyénségének elvilágiasodásával. Ennek egyik változata a 18. század végi – 19. század eleji amerikai social gospel mozgalom, amely a nyugati kultúrát és keresztyénséget változatlan formában átszállíthatónak vélte a világ más tájaira. A misszióval felkeresett népek felé az evangélium hirdetését összekötötte a gazdasági és társadalmi felemelkedés célul tűzésével. Helyesen látva meg, hogy a nyomor megszüntetése legalább akkora feladata az egyháznak, mint az emberek lelkével, üdvösségével való törődés. John R. Mott és a social gospel számos képviselője, például az Amerikai Missziós Tanács (American Board) úgy látták, hogy egészséges civilizációt csakis keresztyén alapra lehet építeni. Szinte teljesen képtelenek voltak saját kultúrájukat kritikával, más kultúrát megértéssel szemlélni. Hittek benne, hogy Isten országa nem hirtelen, hanem fokozatosan jön el erre a világra, a gonosz szenvedélyek fokozatosan szűnnek meg, az igazságtalanság átadja helyét az igazságosságnak, nem lesz többé nyomor, háború, éhínség, rabszolgaság, nemzetek közti viszály. Kulcsszavuk volt a voluntarizmus. Nem akarták tétlenül nézni, hogy eljöjjön az Isten országa, ehelyett lelkesítő jelszavak és komoly anyagi áldozatok meghozatalával törekedtek arra, hogy a „pogányokat” keresztyénné tegyék, egyben a nyugati világ gazdasági színvonalára emeljék őket. A 19. század utolsó éveiben és a 20. század kezdetén lévő Amerikában szinte vallásnak számított, hogy Amerika nagyszerű technikai eredményeit megosszák az elmaradott nemzetekkel. Számos elkötelezett keresztyén nem osztotta azt a nézetet, hogy Krisztus dicsőséges eljövetele oldhatja meg végérvényesen és megnyugtató módon az emberiség problémáit. A mozgalom minden tiszteletre méltó eredménye ellenére egyfelől szekularizálta a parúziát, másfelől: ha egy misszió üzleti vállalkozássá vagy hasonló jellegűvé válik, végül megszűnik missziónak lenni.

E vállalkozásokba viszont a gyülekezetek lelkesültségének eredményeként dollármilliókat öltek, anélkül, hogy az érintett elmaradott népek gazdasági, erkölcsi és spirituális helyzete valamit is javult volna.6 A másik irány a már tárgyalt sikerteológia erőteljes befolyása. Hiszen ha itt minden úgy történik, ahogy a hívő szeretné, akkor legalábbis már most az üdvösség állapotában hiszi magát. Ez minden különösebb megrázkódtatás, bűnnel való élet-halál harc, a végső idők katasztrófája nélkül csak úgy beszivárgott a jelenbe. Ekkor elsikkad a gyülekezetnek és a gyülekezet tagjainak mint személyeknek a megszentelődésért folytatott küzdelme. Ebben az esetben a parúzia egy kegyes szűk kör, egy lelki elit kiváltsága lenne. Egy „zsebparúzia”, amely a kegyes érvényesülési vágy folytatásaként jelenne meg az örökkévaló dimenzióban. Eszerint a parúzia a karizmatikusoknak a kirekesztés kiváltságos eszközévé torzul. Ezekben a mozgalmakban e kiváltság olyan felnagyulássá válik, amely a római katolikusok legrosszabb időszakára emlékeztet (helyenként ma is létezik). Ez az „egyedül üdvözítők” gőgjének kirekesztő magatartása. Hiszen önmagukon kívül mindenki mást legalábbis másodrendű keresztyénnek tartanak. Testiesnek, pusztán egyháziasnak, maradinak, második áldást nélkülözőnek, szentlélekkeresztséggel nem rendelkezőnek, valamilyen módon alsóbbrendűnek.

Ha nem egyenesen hitetlennek és bűnösnek. Ez az attitűd nem csupán a karizmatikus gyülekezetek kísértése, hanem bármely más kirekesztő csoporté is. A szombat ugyanúgy lehet vélt kritérium, mint „Jehova” nevének kizárólagos használata. A bemerítkezés (főleg alapos megtérés nélkül) ugyanúgy, mint a nyelveken szólás vagy bármi más. Ez a „parúzia” megzápult parúzia. Semmit nem tud vagy nem akar tudni a világ vége grandiózitásáról, az ítélet és az üdvösség egyetemességéről. Mintha Krisztus nem volna az egész teremtett és létező világ reménysége és a világ bajainak egyedüli megoldója (Róm 8,19). Elsikkad a jó és rossz szétválasztásának komolysága, vagy átkerül az emberi oldalra. Mintha az emberek besorolására akár a kárhozat, akár az üdvösség irányába Istenen kívül bárki másnak illetékessége lenne. Amikor azzal ijesztgetik az egyébként megtért és szent életre törekvő, de hitben még tapasztalatlan fiatalokat, hogy elkövették a Szentlélek elleni bűnt, elveszítették az üdvösségüket, mert nem voltak hajlandók annak az erőszaknak engedni, hogy meg kellene hajolni a karizmatikus vezető abszolút tekintélye előtt. Vagy: mivel megették a disznóhúst, emiatt bizonyosan elkárhoznak. Esetleg nem dobták félre az új fordítású protestáns Bibliát, gyorsan kapva a (egyébként évszázadokig megbecsült és ma is értékes) Károli-szöveg felé, mert aki az új fordítású Bibliát olvassa, az el fog kárhozni.

3. Az egész létező világ helyreállításának ígérete

Krisztus második eljövetele a Biblia egyik olyan központi üzenete, amely egyáltalán a létezés értelme felé mutat. Krisztus második eljövetelét mint a „világ végét” szokás emlegetni. Mintha bizony nem lenne Isten tervében és annak megvalósulásában valaminek a vége egyben egy másvalaminek a kezdete is. Az egyiptomi szolgaság vége a szabadítás kezdete volt, a pusztai vándorlás vége a letelepedés kezdete volt, a Messiásra várakozás vége a Messiás eljövetele, a Krisztus születése volt. A „világ vége” egy másik, egy jobb világ kezdete lesz. Ez a keresztyének elvitathatatlan reménysége, legalábbis ameddig bibliai talajon állnak. Ez grandiózus eseményként rajzolódik ki azokból a képekből, amelyeket a Szentírás elénk rajzol. Nem emberi produktum a világ helyreállítása, az új és eljövendő világ megteremtése (2Pt 3,13), mint ahogy a teremtés sem volt az. Teljes mértékben Isten szuverenitásának hatáskörébe tartozik, mégpedig minden vonatkozásban: időpontja, módja, az események sorrendisége stb. Például a Jelenések könyvének előrejelzése szerint Krisztus második eljövetele (a parúzia), a sátán kiiktatása a történelem menetéből, megkötöztetése, az ezeréves krisztusi uralom megteremtése, a sátán újbóli területnyerése, az utolsó ítélet, a föld újjáteremtése: amikor lakozik a bárány a farkassal – mind Isten műve. Amikor az igazakat és a hamisakat Isten szétválasztja, nem szorul a mindentudó Isten teremtményei segítségére, sem angyalokéra, sem emberekére. Az angyalok egyébként is csupán parancsának tökéletes végrehajtói (Mt 13,41). Akik ma bármiféle besoroláson spekulálnak, Isten szuverenitásának területére tévednek.

Akár önmaguk (hamis) biztonsága tudatának megteremtésével és erősítésével, akár mások kárhozata felett való káröröm alattomos, tudat alatti reményével. A történelem végső kifutásának abszolút alanya Isten. Mint ítélőbíró, aki megbünteti a történelem folyamán büntetés tekintetében állandóan függőben maradó, büntetlen bűnöket. Mint jutalmazó, aki napfényre hozza a Krisztus követésében folyamatosan rejtve maradó isteni értékeket, az áldozatvállalást, a kitartást, a hitet, a jóságot, az irgalmasságot. Ezek általában nem harsány dolgok, de mégis valóságosak. Ezeket nem sokba vették sohasem az önzésre, megalkuvásra, agresszióra serkentő léleknek engedő tömegek.

4. Bizonyos-e az eljövendő világ, vagy csupán vágyálom?

a) A Szentírás realitásról beszél mind üdvösség, mind kárhozat dolgában

Az örök életről – mégpedig mindkét vonatkozásában, az üdvösség és a kárhozat ügyében – a Szentírás valóságosan bekövetkező történelmi eseményként beszél. Az egyik ma preferált és sikeresnek ismert gyülekezetben egy nyitott gondolkodású fiatal az egyik kiscsoportban felvetette a gyülekezet tanításában és még inkább az evangélizációjában az úgynevezett pozitív gondolkodás, az evangélizáció egyoldalúan pozitív megközelítésének kérdését. Mindig csak a jó dolgokról, a bűn feletti győzelemről, gyógyulásról, problémamentességről, a hívő élet előnyeiről van szó, de sohasem kerül említésre a bukás lehetősége, a megvallatlan és meg nem bocsátott bűn mélysége és következménye, akár a kárhozat is. Leszavazták. Hagyja már a pokollal való fenyegetőzést, mert nem korszerű és nem eredményes, főleg az evangélizációban! Szerintem Pál apostolt is helyre lehetett volna igazítani Athénban, hogy miért „szónokol” az utolsó ítéletről. Nem vette észre, hogy ez volt az a pillanat, amikor azt mondták neki: „Jó, jó, majd még meghallgatunk téged” – aztán hazamentek, és soha többé nem óhajtottak találkozni vele. Ma némelyek büszkélkednek azzal, hogy ők a „teljes evangéliumot” hirdetik. Az utolsó ítéletről szóló tanítást azonban rendre elhallgatják. Akkor ez mégiscsak fél evangélium. Az utolsó ítéletről és az örök kárhozatról szóló tanítás nem marginális téma a Bibliában. Kár lenne csupán egyetlen igehelyet kiemelni e célból, hiszen a teljes Ó- és Újszövetség úgy beszél róla, mint bekövetkezendő eseményről. Pontosan úgy, ahogy Isten megígérte Ábrahámnak Kánaán országát, és beváltotta ígéretét. A hozzá hűtlenné vált népnek kilátásba helyezte az idegen hadak által bekövetkező büntetést, a fogságot, és az is bekövetkezett. Ugyanebben a vonalban találkozunk a jelen világ ítéletével és az eljövendő világ ígéretével.

Realitásról szól, akkor is, ha meglehetősen visszafogott módon. Nem enged az emberi kíváncsiságnak. Azonban a Szentírásnak mégis egyik súlyponti üzenete az eszkhatológia. Azért bizonyosság, mert Istennek számos múltban tett ígérete beteljesedett már. Minden ígéret közepe: a Messiás eljövetele, amikor Isten Fiában maga az Úr öltött testet. Ezek az ígéretek a maguk idejében szintén kinyilatkoztatás jellegűek voltak. Némelyek hittek bennük, mások nem. Beteljesedésük azonban nem ettől függött, hanem egyedül Istentől. Amikor eljött az ideje, az ígéretek eseménnyé, történéssé váltak, sőt az idők múltával múlttá is, s ezek arra tanítanak, hogy az isteni ígéretek nem holmiféle ideológiai kacatok vagy flastromok a jelen szenvedéseinek enyhítésére, hanem nyers történelmi valóságok.

b) Az erkölcsi mérlegelés kívánalma is ebbe az irányba mutat

Mert megfontolandó, hogy a lét erkölcsi alapelvei – bármennyire lekerültek ma a napirendről – az eljövendő világ irányába mutatnak. Mint említettük, hány megtorlatlan életellenes, milliókat szenvedésre és pusztulásra kárhoztató bűntett felett mintha – közönyösen vagy sem, de – túllépett volna a történelem. Egyáltalán hogyan lehetne arányban a 20. század embertelenségeinek megtorlása egy bírósági ítélettel? A nürnbergi per nem záródhatott azzal, hogy 6–7 millió zsidó, 3 és fél millió orosz, 3 millió lengyel és 2–3 millió egyéb nemzetiségű halálra éheztetett és kegyetlenül meggyötört emberért a bűnösök 3 és fél milliószor megkínozva végül gázkamrába kerüljenek. Az orosz szovjethatalom Gulágjain 1917-től, majd 1919-től 12 vagy 40 millió rab halálra éhezett, majd rongyokban elpusztult ember szenvedését hogyan lehetne ellensúlyozni?7

Ha ez az utolsó ítélet alkalmával nem történne meg, akkor a népirtás8 bűne és az élet megóvására tett törekvések közé egyenlőségjelet lehetne tenni. Az irgalom gyakorlása és a kegyetlenkedés között nem lenne semmi különbség. A hazug és tisztességtelen mód vagy a becsület csupán ízlés kérdésévé válna. Itt kerül testközelben érzékelhetővé, hogy Krisztus második eljövetele nem is annyira és nem is elsősorban vallási ügy. Az egész világ ügye. Végül az egész világ Bírája szolgáltat igazságot (1Móz 18,25). De hát a Biblia nem is úgy állítja elénk Jézust, mint vallásalapítót, hanem mint a történelem Urát, akinek szájából éles kard jő ki, ami az ő szava, igéje, aminek alapján megítéli az emberek tetteit (Jel 19,15). Felhatalmazása nem korlátozódik csupán a hívők gyülekezetének megítélésére, hanem minden emberre kiterjed. Nem ártana hitünkben helyére tenni Krisztus egyetemességét nekünk hívőknek! Krisztus az egész létező világ Ura. Embereké, természeté, csillagvilágoké, élőké, holtaké, angyaloké, gonosz lelkeké, a sátáné, egyszóval mindenkié. Krisztus Úr még a pokol és halál felett is.

A Jelenések könyvének írója beszámol róla, hogy a tenger és a pokol is kiadja a benne lévőket ítélettételre (Jel 20,13). Mert előtte megnyílik az is. Ugyanez érvényes a megjutalmazásra is. Akiket Isten hűségükért meg akar jutalmazni, azokat meg is fogja jutalmazni. Mennyi jóság, áldozatvállalás, igazságszeretet, emberség, emberi helytállás marad jutalmazatlanul itt e földön! Sőt kerül vád alá. Bemocskolják, lekicsinylik, félreértik, félremagyarázzák, nem hiszik el, lenézik. Isten viszont megbecsüli mindezt. A Jelenések könyve így számol be Krisztus követőiről az ítélet napján: „Ezek azok, akik jönnek a nagy nyomorúságból, és megmosták ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal. Nem éheznek és nem szomjaznak többé. Mert az Isten letöröl az ő szemükről minden könnyet” (Jel 7,14–17). Nem a nagy kényelemből, ünneplésből, tapsból, elismerésből, csodálatból, luxusból, tengerparti villákból, társadalmi megbecsülésből érkeznek! A Jelenések könyve miért nem a jólét és gondtalanság irányába mutat vissza? A menny miért nem a földi paradicsom folytatása? Miért az üldözöttek, vértanúk, Istenért terheket, megaláztatásokat, áldozatokat vállalók végső otthona? Tudni kell válaszolni! Aki Istenről beszél, azt is tudnia kell, hogy Isten követelményeket támasztó hatalom. Aki nem veti alá magát mindenhatóságának, annak számára e mindenhatóság megsemmisítő hatalommá válik. A Mindenható és kegyelmes Isten egyúttal áldozatokat kívánó Szent, és követelményeket támasztó Ítélő Bíró is.9

5. A már most és a még nem feszültsége

Az e világban való létezés Jézus látása szerint az innen „alulról való lét”, ami egyenlő bűnbe merült életmóddal (Jn 8,21–24). A bűn tulajdonképpen nem jelent problémát ma az embereknek. Csupán a bűn következménye ad némi aggodalomra okot. A korrupció, a hatalommal való visszaélés, a család, a gyermekek ellen elkövetett bűnök, a szenvedélybetegség, a tűrhetetlenségig fokozódó szociális feszültség veszélye, az elszegényedés, a természeti katasztrófák, a szenvedés és végső soron a halál, ha a bűnnel való szembenézés nélkül is megoldható, akkor meg kell oldani. Nem kell törődni magával a bűnnel mint ténnyel. A bajokat kiváltó ok, a bűn elvesztette súlyát. Az önzés mint olyan, a hazudozás önmagában, a másik kihasználása árán szerzett jogosulatlan jövedelem, a természet erőinek kizsákmányolása stb. nem jelentenek problémát. Ha a következményeket ki lehetne küszöbölni, az ok akár felejthetővé is válhatna. A bűn bűnként való értelmezése már maga a kinyilatkoztatás következménye. „Ha nem jöttem volna és nem szóltam volna hozzájuk, nem volna bűnük” (Jn 15,22–24). A kinyilatkoztatás eljöttével krízis köszöntött be az emberek világába. A krízis bizonyos értelemben már elválasztás. Azaz nem valamiféle krízisként végbemenő folyamat csupán, hanem, ha az is – pusztán azt fedi fel, ami már ott van a krízistől függetlenül is. A krízis az isteni megszólításra való reakció mikéntjében valósul meg.

A Biblia szerint az utolsó időkben az elválasztás időszaka közeledik, sőt már bizonyos mértékig itt is van, pontosan akkor, amikor az Isten embert megszólító szavát hirdetik. A tulajdonképpeni bűn Jézus szerint a hitetlenség: „a bűn az, hogy nem hisznek énbennem” (Jn 16,7). A krízis válaszút elé állítja az embert. A kinyilatkoztatás eseménye két lehetőséget állít az ember elé: 1. megmarad bukottsága állapotában, saját magába vagy teremtett dolgokba kapaszkodik, 2. megragadhatja (belső lényével) azt, amit Isten kínál neki. Ekkor számára bizonyos értelemben véget ér a „világ”. A bűnnel mint ellenségével szembekerül, harcba száll vele. „A világ istene megítéltetett.” (Jn 16,11) A bűnben leledző világ tehát bizonyos értelemben már a múlté. Amikor Isten ellen döntött, elvágta magát léte forrásától, legitimitásának alapjától. A világ kritikus módon tekint mindarra, ami isteni, saját szekuláris alapját tartva abszolútumnak. A Biblia szerint a gyűlölet, a hazudozás, a lopkodás stb. már a múlthoz tartozik. „A világosság eljött a világba, amely megvilágosít minden embert” (Jn 3,19). Ez hozza magával a krízist. Csak akkor keletkezik krízis, ha az ige „eltalál valakit”. Ezt nevezi a Biblia megtérésre hívó szónak, megtérésnek és az azt követő hitnek, hitből való életnek. Az óra itt van, amikor a halottak meghallják az Ember Fiának hangját, és aki hallja, már átlépett a halálból az életbe (Jn 5,24). Aki pedig nem hisz, már megítéltetett (Jn 3,18).10 Nincs tudatában annak, hogy amit Jézus hozott, az megkérdőjelezése és tagadása a világnak, a világ istenének, a sátánnak (2Kor 4,4; Jn 12,34). A sátán emberölő volt kezdettől fogva. Jézus úgy jellemezte, mint gyilkost, attól a pillanattól fogva, amióta van kit ölnie.11 A világ arra törekszik, hogy sikereket érjen el a látható dolgok területén. Az az új, amit Jézus hozott, egyfelől az emberek személyes döntésében megy végbe, de végbemegy a világ katasztrófaszerű összeomlásában is az idők végén. Az istentelen erők összeomlása hozza magával az Emberfia megdicsőülését. Jézus beszél a világ dicsőségéről is (Jn 7,18). A kölcsönös elismerés utáni vágy (Jn 5,44) elrontja a helyes alapállást azzal, hogy maga ad választ önmagának a lét alapkérdéseit illetően. Ismeri a szeretetet, de csak önmagát szereti, és nem ismeri a valódi és örök szeretetet. Jézus személyében a valódi transzcendens szeretet lett látható, tapintható valósággá, méghozzá a földi világ szférájában.

Ez ítéletet jelent a világ istene számára, és fölmagasztalja Jézust. Ilyen értelemben szól kereszthaláláról is, mint a tökéletes szeretet megnyilatkozásáról, ami vonzó (Jn 8,28). 6. Egyedül Krisztus által van üdvösség Minél többet tudunk Krisztusról, annál többet várunk tőle üdvösségünk tekintetében. Krisztus nem úgy váltja meg az embereket, hogy kivezeti őket a bajokkal terhes történelmi létezésből, hanem átalakítja ezt a létezést. Az Ószövetségben a Messiás úgy jelenik meg, mint akinek kozmikus hatalma és küldetése van, és az isteni bölcsesség birtokosa, teremtő erővel rendelkezik, tanítása és életpéldája egyben isteni törvény (Ézs 42,1–13). A keresztyénség azt állítja, hogy Jézus Krisztus személyében ez a megígért Messiás eljött. Semmiféle új isteni szó nem múlhatja felül azt, amit Isten véglegesként adott Krisztusban.12 A kinyilatkoztatás beteljesedésének már nincsen újabb kezdete. Az nyilvánvaló, hogy a kinyilatkoztatás teljessé válásával, tehát „beteljesedésével” a történelem még nem fejeződött be, hanem folytatódik. Az Isten által ajándékba kapott idő az egyén, de az egész emberiség számára magában hordja az isteni élettől való elidegenedés és a benne való részesedés lehetőségét. Azonban Krisztus személye megkerülhetetlen, ha akár e jelenről, akár a jövőről gondolkodunk. Második eljövetele nem pusztán a világ egyik jelentős eseménye lesz, hanem annak betetőzése, célja.

Először is mennyei létéből jött, mégpedig azzal a doxával, amellyel praeegzisztens állapotában rendelkezett. Eljövetele, visszatérése az Atyához, és újbóli eljövetele egységet alkot. Benne a keresztyén gyülekezet úgy hisz, mint aki kezdettől fogva van: benne lett testté az ige (Jn 1,1). Első eljövetele már eszkhatológikus esemény volt, visszatérése még inkább az lesz. Eljövetele akkor is, a végidőkben még inkább szoteriológiai jellegű. Az üdvösség végérvényességével, felülmúlhatatlanságával, egyetemességével jön. Ez a teremtett világ egészére vonatkozik. Ha a minket körülvevő világ égbekiáltó igazságtalanságai láttán a hívő nem adja fel a reményt és egyben emberi méltóságát, csak azért lehetséges, mert létezik az a tény, amely nem vezethető le a jelenből. A kétségbeesés ellenére megőrzött remény csak a megváltás alapján lehetséges.13 A tapasztalat itt nem lehet kalauz. A megismerés itt a titok áthághatatlan határa. Isten titkát csak üdvtörténeti hagyomány és az ígéret távlata alapján lehet megragadni és hitben elfogadni. Felszabadulunk a bűn kényszere és szolgasága és a halál félelme alól, s az érett fiúság állapotába kerülünk (Gal 4,1). Az Istennél öröktől fogva létező élettér és életminőség várja a megváltott embert (Ef 1. fejezet).

7. A legyőzött halál ígérete

a) Az első: Istennek a bűn feletti győzelme

Isten olyan módon arat diadalt a halál felett, hogy először a halálnak mint büntetésnek az okozóját győzi le: a bűnt. A bűnbocsánat meghirdetése és ténye, végbemenetele, ezáltal a bűn csapdájából való szabadulás végigvonul a történelmen, a kinyilatkoztatás történetén is. Mégpedig mint a múltban megtörtént eseményekről történeti beszámolók sora, ami a jelenben is folytatódik, és egyben mint ígéret a jövőre nézve. „Mindenki ismerni fog engem, kicsinytől fogva nagyig, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre” (Jer 31,34). „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régi elmúlt, és íme, új jött létre. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgy, hogy nem tulajdonította nekik vétkeiket.” (2Kor 5,17.19) A bűnbocsánat meghirdetése tehát Isten részéről évszázadokat átívelő módon folyamatos, az ember számára az a sokszor időben pontszerű tény, ami fordulópont sorsát illetően. A bűnös ember halálával fizeti meg adósságát. A bűnnek következménye van, nem csak a földi élet dimenziójában, hanem az örökkévalóságban is. A bűn belső szükségszerűsége szerint vezet a halálhoz. „Ha test szerint éltek, meg kell halnotok” (Róm 8,13). Vagyis aki csak a mulandóból meríti életét és ahhoz köti önmagát, a mulandó múlásával magának is el kell pusztulnia. Az életet hajszoló és magának mégis halált szerző emberi törekvés ezért perverz.14

b) A második: a bűn következménye feletti győzelem a halál legyőzése

A bűntől való szabadulás egyúttal szabadulás a haláltól is. Hiszen a bűn zsoldja (elkerülhetetlen következménye) a halál. A legvilágosabban a halál jelzi, hogy az ember saját negatív helyzetének megszüntetését célzó erőfeszítések csak töredékesek, és végső soron kudarcra vannak ítélve. Az ember legfeljebb csak csökkentheti a rossz erejét, a rossz teljes kiiktatása meghaladja képességét. A legvilágosabban ezt azok érzékelték, akik tudatos döntésük következtében legmesszebbre kerültek Istentől. Nietzsche szerint a széthullásnak, hanyatlásnak, bukásnak hosszú egymásutánisága áll az emberiség előtt. „Mit jelent a nihilizmus? – Azt, hogy leértékelődnek a legfőbb értékek. Hiányzik a cél. Hiányzik a válasz a ‘Mi végre?’ kérdésre. A nihilizmus az a hit, hogy semmiféle igazság nem létezik.”15 Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban (Róm 6,23). A hívő Krisztussal együtt „meghalt”, de Krisztussal együtt a feltámadás részese is. Az élet alapkérdésére, az élet értelmére adott válasz: a menny. A bemerítés alkalmával a halál kerül kiábrázolásra. Még akkor is, ha ezután mégiscsak itt élünk a földön, és az ó emberrel való harc egy egész életünkön áthúzódó folyamat. Éppen ez ad reménységet a győzelemre és az örök életre. Az új élet Krisztussal együtt már megkezdődött, és a beteljesedése bizonyos. A jelent ebben a helyzetben az Isten által kijelentett jövő határozza meg. „A régi elmúlt, s ímé, új jött létre.” (2Kor 5,17) Mert Isten a forrása minden kegyelemnek, könyörületnek, vigasznak. Amikor az Újszövetség a keresztyéneket szenteknek nevezi, ez nem pusztán technikai elnevezés, hanem annak a ténynek a kifejezése, hogy ők már nem tartoznak e mulandó, pusztulásra ítélt világhoz, hanem élő reménységgel tekintenek a jövő felé.

Ez a szentség persze magában foglalja a szent élet kötelezettségét is (1Pt 1,15). A halálból való feltámadás reménye a keresztyén hit szíve. Az eiréné a sémi sálom – teljes értelemben az Isten által ajándékozott üdv, békesség, beérkezettség állapotát jelenti. Jézus ígérete szerint: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, az én Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek, és ismét eljövök, hogy magamhoz vegyelek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,1–11) Jézus itt a békét eszkhatológikus értelemben használja, amely túl van az e világi lehetőségeken. „Lakozik a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek és egy kisfiú terelgeti őket. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.” (Ézs 11,6–9). Itt egy atomtengeralattjáróktól, harci repülőgépektől, tankoktól, gyűlölettől, hazugságtól, politikai manipulációktól és félelemtől mentes világ képe áll előttünk, amely viszont telve van friss levegővel: szabadsággal, igazsággal, jósággal, szeretettel. Más szóval Krisztussal és a mennyei Atyával. c) Vigyázzatok! (Mk 13,33)

Egyre nagyobb mértékben fenyeget a veszély, hogy a keresztyén alapigazságok elvont fogalmi formulákká válva önéletre kelnek. Még szomorúbb, ha pusztán kegyes frázisokká üresednek ki, és elveszítik eredeti meghatározottságukat. Az kísért tehát, hogy olyan absztrakt formák keletkeznek, amelyek tartalmilag ugyan igazak, de elveszítik az élettel való dinamikus kapcsolatukat. Vagy a hívő úgy véli, az utolsó ítélet, a világvége végső drámája egy lefutott ügy, amely neki nem sok fejfájást okoz. Az Úr Jézus azonban azt mondta: „az emberek (a hívő emberek is) esznek, isznak, házasodnak, és semmit sem sejtenek a világra következőkből, mint Nóé napjaiban” (Mt 24,37–39). A fenyegető ítélet és az eljövendő örök élet lehetőségéből nem sokat érzékelnek. Helyrehozhatatlanul nagy baj lenne, ha bármilyen indíttatású könnyelműségünk vagy félreértésünk következtében váltana át az örök életbe vetett reménységünk örök csalódássá!

Irodalom

1 Dr. Kiss Jenő (szerk.): Újszövetségi görög–magyar szótár. Református Egyetemes Konvent Sajtóosztálya, 1951. 69. o.

2 Soltész Ferenc – Szinyei Endre: Görög–magyar szótár. Sárospatak, Irodalmi Kör, 1875. 252. o.

3 Paul Tillich: Rendszeres teológia. Osiris Kiadó, 2002. 650. o.

4 I. m. 127. o.

5 Evangéliumi karénekek 289. éneke

6 David J. Bosch: Paradigmaváltások a misszió teológiájában. A 261–314. oldalakon hosszan tárgyalja ezt a kérdést. E misszió jellemző vonásai: „pragmatikus”, „diadalmas”, „célratörő”, „tervszerű”, „buzgó”, „magabiztos”, jelszavai: „Kritikus kor”, „Előrenyomulás!”, „Keresztes hadjárat”, „Győzelem”. Harmat Kiadó, Budapest, 2005

7 Joël Kotek – Pierre Rigoulot: A táborok százada. A szerzők a könyvben, amennyire ma azt a kutatás lehetővé teszi, tudományos igénnyel igyekszenek ezeknek a szörnyűségeknek utánajárni. A 18–19. századok hereróinak kiirtásától az angol birodalom által épített koncentrációs táborokon át náci, szovjet, a mai kínai, észak-koreai átnevelő táborokig. – Nagyvilág Kiadó, 2000.

8 2007. december 2-án az M1 adásában a BBC-exkluzív Bolygónk jövője című műsorában néhány amerikai tudós fejtegette, hogy az ökoszisztéma legnagyobb problémája a túlnépesedés. A 6 és fél milliárd ember sok e planétán, 3 és fél – 4 millió ember „kellemesebben érezné magát”. Hogy hogyan lehetne azt a „problémát” megoldani, nos nukleáris korban ezt nem nehéz kikövetkeztetni. E műsorban utalás sem történt erre.

9 Rudolf Bultmann: Hit és megértés. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007. 187. o.

10 I. m. 71–84. o. Bultmann hosszan fejtegeti János eszkhatológiája alapján, hogy ahogyan Jézus gondolkodott az életről és a halálról, az nélkülöz mindenfajta misztikát, ellenben a jelenben ható emberi minőséget jelent, amely a kinyilatkoztatásra adott válaszból fakad. Bultmann azt állítja, hogy Isten nem található meg és soha nincs jelen a kinyilatkoztatáson kívül. 77. o.

11 Dr. Almási Tibor: A Jelenések könyvének kommentárja II. kötet. GyuRó Art-Press, 1998. 227. o.

12 Tillich: i. m. 126. o.

13 Walter Kasper: Jézus Krisztus Istene. Osiris Kiadó, 2003. 173. o.

14 Tillich: i. m. 203. o.

15 Kasper: i. m. 54. o.

Forrás: Szolgatárs 2008/1. száma

Impresszum

Országos Központi Iroda címe
1068 Budapest VI., Benczúr u. 31. 

Nyitvatartás
Hétfőtől csütörtökig: 9–16 óráig
Személyes találkozáshoz fontos az időpont előzetes egyeztetése.

Telefonszámok
(+36) 1/352-9993
(+36) 1/343-0618
(+36) 20/886-0000 (baptifon)

Fax: (+36) 1/352-9707/103

E-mail
baptist@baptist.hu

Az egyház adószáma
19818513-2-42 

További adatok (számlaszám...)